2009/10/31

Emlékezzünk



Halottainkra emlékezve



Bizonyára mindannyiunk emlékében fölsejlenek november első napjai a hozzájuk kapcsolódó szokásokkal. Elseje, mindenszentek a kereszténységben főünnep, eszméje szerint aznap emlékeznek meg a hívő keresztények az összes szentről. Amint a mise könyörgése is mondja: „Mindenható Örök Isten, ki megadtad nekünk, hogy egy napon ünnepelhessük minden szentednek dicsőségét, arra kérünk, hogy sokszoros közbenjárásukra bőven áraszd reánk nagy irgalmadat.”
Az ünnep gyökere a keleti kereszténységben már a 4. században megtalálható, ám akkor még csak mint az egész világ vértanúinak napja. A nyugati egyházban nagy jelentőséggel bírt, amikor IV. Bonifác pápa megkapta a jogot arra, hogy keresztény templommá szentelhesse a korábban az összes római istennek épült Pantheont. Az ünnep történetében újabb lépést jelenett III. Gergely pápa (731–745), aki a Szent Péter-bazilika egyik mellék-kápolnáját nemcsak minden vértanúnak, hanem „minden tökéletes igaznak” a tiszteletére szentelte. 835-ben Jámbor Lajos császár IV. Gergely pápa engedélyével hivatalosan elismerte az új ünnepet, és attól kezdve Mindenszentek az egész kereszténység ünnepe lett. Kezdetben május 13-án tartották, a 8. században azonban áttették november 1-jére, valószínűleg azért, hogy ezzel a kelták régi népi újesztendejét megszenteljék.




A keresztények természetesen csak az egy igaz Istent imádták, s távol tartották magukat a bálványimádó szokásoktól – ezért többen életükkel fizettek. Sok ezren haltak meg hitükért csak Róma városában, az első századokban. A vértanúkat az élők hősöknek tartották és tisztelték őket. Elsősorban ők voltak méltók a feltámadt Krisztust, az égi Bárányt kísérni a mennyei Jeruzsálemben, hiszen ők vértanúhalálukban, véres életáldozatukban lettek Krisztushoz hasonlóvá. Hamarosan azonban az összes elhunytról, a tisztítótűzben szenvedő lelkekről is megemlékezett az egyház a mindenszenteket követő halottak napján, november 2-án. Mindazokra emlékezünk ilyenkor, akik a keresztségben hunytak el, és akikről úgy hisszük, hogy a purgatóriumban vannak, minthogy bocsánatos bűnökkel a lelkükön haltak meg. A katolikus tanítás szerint az élő hívek imája segít a holt lelkeknek, hogy megtisztuljanak, és így megláthassák Istent a mennyben. Bár meghatározott napokat már a kereszténység kezdeteitől arra szenteltek, hogy a megholtak bizonyos csoportjáért közbenjárjanak, egyetemes közbenjárásra november másodikát 1030 környékén a Cluny-i bencés monostor apátja, Odilo jelölte ki megszabva, hogy ezt a napot kapcsolják össze egy sor kiegészítő imával és alamizsnával. Eszméjét jól tükrözi az egyik aznapi mise könyörgése: „Hallgasd meg esedezésünk jóságos Istenünk, hogy amint erős hittel valljuk Fiad feltámadását a halálból, ugyanúgy erős reménnyel várjuk elhunyt gyermekeid föltámadását is.” Ez az ünnep összefügg azzal a századvégi szorongásos hangulattal, amely 1000-re a világvégét várta. Ilyen elképzelések mellett igyekeztek a halottakkal „jóban lenni”, az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. A sírokon gyertyát gyújtottak, hogy „szegény, fázós lelkek annak fényénél melengethessék magukat”.





Hiedelmek estéje
 Az ünnep előestéjén a temetőben vagy a templomban szokás áhítatot tartani az elhunytakért. E naphoz számos néphit kapcsolódik, így például ilyenkor tilos volt a munka, nem volt szabad semmiféle földmunkát végezni, hogy ne háborgassák az elhunytakat. Sokfelé terjedt el az a hiedelem, hogy a halottak ilyenkor hazalátogatnak, ezért számukra is megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra, és gyertyát gyújtottak. A gyertyák értük égtek, a tűz ugyanis megtisztulást hozott.




A halottak napjához hozzátartozik a gyász, amely tetőtől talpig bejárja az embert.
Az egyes kultúrák másként és másként gyászolnak. A caiapó indiánok a gyász ideje alatt például nem vágják szakállukat és hajukat. A szokás Európában sem ismeretlen. Így tettek Lisszabon lakói is, amikor 1521-ben I. Manuel király meghalt. Vannak népek, amelyek böjtölnek, vannak, akik viszont lakomákkal emlékeznek. Vannak, akik siratják halottaikat, mások jajveszékelnek, és vannak olyanok is, akik énekelnek és táncolnak, mint például a kaingagok és a bororók Brazíliában.






Juan Ramón Jiménez - Fekete szél, fehér hold

Fekete szél, és fehér hold.
Mindenszentek éjszakája.
Fagy. A föld minden haragját
kongatják az éjszakába.

Az ég kemény. Rávetődik
kéken derengő világa
alulról a romantikus
és ösztövér haranglábra.

Mécses, virág és koszorú,
- meg a harangok zúgása! -
...Hosszú a szél, fehér a hold.
Mindenszentek éjszakája.

Holtan járok az utcákon,
fanyar fényben és kiáltva
szólongatom az életet:
szeressetek! De hiába
szólok ahhoz, aki engem
kárhoztatott némaságra,

ajkamból a vér kicsorran
rőt, szerelmes zokogásba.

Ha más volnék, s más a szívem!
s karom végtelen, kitárva,
nagy mosolyba, mindazokért,
akik megkönnyezték árva
bűneimet!
...Szólhat tán a
rózsákról az, kinek szíve
temetőföldbe van ásva?

- Jól meghaltál szívem! S éppen
születésednek napjára! -

Érzelgősség fagyban. Fázva.
Város, harangok zúgása.
Fehér hold és fekete szél.
Mindenszentek éjszakája.

(András László fordítása)


by Szaszi

Nincsenek megjegyzések:

Blog Archive