2009/01/31

Itt a VÍGASSÁG és a BOLONDOZÁS ideje





Itt a vigasság és a bolondozás ideje



A vízkereszttõl hamvazószerdáig tartó farsang a bálok és a vidám összejövetelek idõszaka, s különösen a 40 napos húsvéti böjtöt megelõzõ néhány napja mozgalmas.

A farsang vagy más szóval karnevál gyökerei az ókorba nyúlnak vissza és a kereszténység térhódítását követõen is – bár inkább csak megtûrt szokásként – megmaradt. A néprajzkutatók, a mûvelõdéstörténészek aprólékos munkával kiderítették, hogy a különbözõ téli ünnepek és szokások között sokkal szorosabb az összefüggés, mint azt elsõ pillantásra hinnénk. Az ókori saturnaliák, a Dionüszosz- és Mithrász-kultusz eseményei sajátos módon keveredtek a keresztény ünnepek szertartásaival, s az elmúlt évszázadok során annyira eggyé váltak, hogy legfeljebb a szakemberek tudják meghúzni a pogány és a keresztény elemek közötti választóvonalat. Téli ünnepeinkben egyszerre van jelen a meghaló és újra feltámadó természet, a káosz és a rend párharca, a felnõtté válás, a szerelem, a termékenység és a házasság motívuma, valamint a szerencse és a szerencsétlenség, tehát a kiszámíthatatlan sors, amely ellen hiába lázadunk. Egykoron ezek a pogány ünnepek és szertartások véresek voltak, szinte minden esetben emberáldozattal végzõdtek. A saturnaliák tragikus hõsét például sorshúzással – rendszerint kockadobással – választották ki. Életének utolsó heteit abban a tudatban töltötte, hogy a végzetes óra eljöveteléig õ az ünnepség királya, akinek mindenki engedelmességgel tartozik és mindent megkap, amit csak megkíván, de a saturnalia végeztével önkezével kell véget vetnie életének. Halálával azonban lezárul a zûrzavar ideje és megszületik az új rend.
A késõbbiekben a véres szokások sokat szelídültek, az emberáldozat jelképessé vált, s maga a szertartás is inkább egyfajta misztériumjátékká alakult át, amelynek résztvevõi egy forgatókönyv szerint játszották végig szerepüket. Örök rejtély marad számunkra, hogyan tudtak ezek a pogány eredetû szokások a katolikus egyház minden igyekezete ellenére fennmaradni, sõt a magyarság esetében néhány száz évvel a kereszténység felvétele után gyökeret verni. A farsangi szokások honi elterjedésérõl ugyanis csak a XIV. századtól kezdve vannak írásos feljegyzések. Az idõszak megnevezése német eredetre utal, s aligha kétséges, hogy elsõsorban nyugatról "importáltuk" ezeket a furcsa szertartásokat, de a magyar nyelvterületen egykor élt és részben még ma is élõ farsangi szokások számos szláv és balkáni elemet is magukba ötvöztek, s ezekrõl kimutatható, hogy gyökereik még az ókori Rómába, illetve Görögországba nyúlnak. A különbözõ maskarákba öltözött alakoskodók, a vaskos, helyenként durva tréfák, az abszurditásig fokozott jelképes cselekedetek, valamint az is, hogy az egész közösség nézõje és egyszersmind közremûködõje ennek a színjátéknak – mindez közös jellemzõje a farsangi szokásoknak, legyen szó a Csallóközben ismert dõrejárásról vagy a Mohács környékén élõ délszlávok busójárásáról, esetleg a különbözõ halottas-, betyár- és lakodalmas játékokról, netán a kakasütés vagy a gúnárnyakszakítás meglehetõsen drasztikus szokásáról.
Farsang idején, s kivált a böjt kezdetét megelõzõ néhány napban (amit farsangfarkának is neveznek) természetesnek számít a vidámság, a jókedv, s aligha véletlen, hogy ilyenkor az átlagosnál jóval gyakrabban rendeznek bálokat, különbözõ mulatságokat.

A szokások és hiedelmek (hiedelem) zömének szempontjából azonban többnyire farsang-vasárnap, farsanghétfő és húshagyókedd alkotja a farsangot. Néhol, különösen K-en és É-on a határa kitolólik. A hamvazószerdát követő napon az egynapos böjt után a böjtöt felfüggesztik, hogy a farsangi maradékot elfogyaszthassák. Ennek a napnak zabáló-, torkos- vagy tobzódócsütörtök a neve. A farsang bajor-osztrák jövevényszó: a „vaschang”-ból származik. Első írásos jelentkezését 1283-ból bajor-osztrák adatokból ismerjük. Mo.-on a farsang kialakulása a középkarra tehető, elsősorban német hatás eredményeként. Elterjedése valószínűleg három fő területen történt: a királyi udvarban, a városi polgárság és a falusi lakosság körében. A királyi udvarban jelentős volt az itáliai hatás, míg a másik két szinten német hatással kell számolni. Ezt az is bizonyítja, hogy a karnevál – amely olasz jövevényszó –, bár számos európai nyelvben megtalálható, nálunk a farsangra nem honosodott meg. – A farsanghoz a karácsonyi ünnepkör után a leggazdagabb jelesnapi szokáshagyomány kapcsolódik. Legjellemzőbb eseménye az álarcos, jelmezes alakoskodás, amely majdnem minden farsangi szokásban előfordul. Történeti adatok tanúsága szerint a 15. sz. óta ismeretes és kedvelt, és számos formája ma is él Mo.-on. Leggyakrabban adománygyűjtő szokással kapcsolódik (dőre, bakkuszjárás).

A farsangi mulatságok a mulatság színhelyén vagy házaknál előadott dramatikus játék (halottas játék, betyárjáték, lakodalmas játék, rabvágás). A busójárás a Mohács környéki délszlávok alakoskodó felvonulása. Erdély több helyén húshagyókedden adták elő a dúsgazdagolás elnevezésű dramatikus játékot is. A farsangban gyakori az állatalakoskodás, mint pl. a gólyaalakoskodás, kecskealakoskodás, lóalakoskodás, medvealakoskodás. A maszkos alakoskodók dramatikus játékai és a felvonulások mellett fontos esemény az ünnepinél is gazdagabb evés-ivás, tánc, mulatozás az ivóban, fonóházban vagy más közösségi helyen. A mulatság gyakran elkülönült nemenként és korcsoportonként (asszonyfarsang). Kezdete néhol a farsang utolsó előtti vasárnapján, a lányok vasárnapján kezdődik (talalajvasárnap). A Felvidék némely területén a vasárnapja előtti ún. kövércsütörtök a mulatozás első napja. A legények a muzsikusokkal végigjárják a falu utcáit. A lányos házak előtt táncolnak, és a házbeli lányt is megtáncoltatják, aki ezért pénzt ad a legénynek. A pénzből a muzsikusokat és a mulatozás költségeit fizetik. A farsanghoz általánosan elterjedt köszöntő szokások (farsangi köszöntő, sardó vasárnap, talalajvasárnap), ill. adománygyűjtő felvonulások is közös mulatsággal zárulnak. Legények és fiúgyermekek versengő ügyességpróbái is ismeretesek voltak néhol farsangkor (kakasütés, gunárnyakszakítás). Mo.-on is élt az Európaszerte ismert szokás a böjt és a farsang tréfás küzdelméről (Cibere vajda és Konc király). Bizonyos húshagyókeddi szokások a farsang, ill. az egész tél elmúltát jelképezik: farsangtemetés, bőgőtemetés (halottas játék, téltemetés). A farsanghoz számos termékenységvarázsló (termékenységvarázslás), ill. termésvarázsló cselekmények és hiedelmek kapcsolódnak; ezek részint a köszöntők jókívánságaiban, a dramatikus játékok egyes mozzanataiban nyilvánultak meg, részint bizonyos, elsősorban a kender növekedésével kapcsolatos előírásokban, Pl. a farsangi mulatságban nagyokat kell ugrani, hogy nagyra nőjön a kender, a húslevesbe ugyane célból hosszú laskát kell főzni. Sokfelé elterjedt hit szerint húshagyókedden kell a vetnivaló kukoricát lemorzsolni, vagy bizonyos gyümölcsfákat, ill. a szőlő négy sarkán egy-egy tőkét megmetszeni. A farsang legarchaikusabb elemei a hétfalusi csángók boricatáncában és a különféle állatalakoskodásokban kereshetők. A szokásainak alakulására számos történeti utalásból következtethetünk, hadd utaljunk itt csak Bod Péter Szent Heortokrates és Temesvári Pelbárt Pomerium de tempore c. művére. Világi és egyházi írók, katolikus papok és prot. prédikátorok egyöntetűen elítélik a farsangi mulatozást, amelyet az ördög ünnepének tartanak. A magyar farsang és az európai népek hagyománya között több párhuzamot ismerünk. – Irod. Manga János: Ünnepi szokások a nyitramegyei Menyhén (Bp., 1942); Fehrle, Eugen: Feste und Volksbräuche im Jahresablauf europäischer Völker (Kassel, 1955); Vámszer Géza: Adatok a csíki farsangi szokásokhoz (Ethn., 1959); Lajos Árpád: A domaházi ivó (Népr. Közl., 1960); Ferenczi Imre–Ujváry Zoltán: Farsangi dramatikus játékok Szatmárban (Műveltség és Hagyomány, 1962); Dömőtör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968); Paládi-Kovács Attila: Farsangi „remélés” Eger vidékén (Ethn., 1968).





Nincsenek megjegyzések:

Blog Archive